A talajok poláros és apoláros folyadékokkal mért folyadékvisszatartó-képességének összehasonlítása

Abstract

A talajszemcsék közti pórusokat kisebb-nagyobb mértékben folyadék tölti ki. A talajban levő folyadék mennyisége és annak térbeli mozgékonysága egyik alaptényezője a talaj tulajdonságainak, ebből kifolyólag a termékenységének is. A csapadék és a felszíni vizek az egyik legnagyobb mennyiségű folyadék utánpótlása a talajnak. Azonban ezekhez a nedvességtartalmához könnyen hozzájuthatnak felszíni vizekben oldott szennyezőanyagok is. A szennyeződések közül kiemelkedő jelentőségűek a szerves folyadékok okozta problémák, a szerves folyadék-szennyezők között pedig a felhasznált mennyiségük alapján a kőolajszármazékoké a vezető szerep. A kőolajszármazékok környezeti veszélyessége részben abból ered, hogy perzisztensek, másrészt veszélyes bomlási melléktermékeik lehetnek és viszonylag gyorsan képesek nagy területen szétterjedni, ezzel tetemes víz- és talajszennyezést okozni. Ha a talajba olaj, vagy annak valamilyen származéka az olajvisszatartó képességét meghaladó mennyiséget meghaladóan kerül ki, akkor a szénhidrogén eléri a talajvizet, és a fölött a kapilláris zónában kezd szétterjedni, s azzal horizontálisan kezd el továbbterjedni. Az olajlencse talajban történő vándorlása tehát függ a talaj szerves folyadék-visszatartó képességétől. A folyadékvisszatartó-képesség (azon belül is leginkább a vízvisszatartó-képesség) ismerete azért fontos, mert az a talaj termékenységének egyik legfontosabb tényezője (Várallyay, 1997). A szerves folyadékvisszatartó-képesség mérésekkel hazánkban elsőként Makó és Marczali (1999) folytatott vizsgálatokat a vízvisszatartás mérésekhez alkalmazott eszközök átalakításával.