A diszkalkuliáról

Abstract

Először 1919-ben Salomon Henschen svéd neurológus írt a diszkalkuliáról. Megállapította, hogy ez tanulási zavar, az írászavarral együttjáró tünetegyüttes, és idegrendszeri károsodás áll a háttérben. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy a diszkalkuliás gyermek átlagos vagy kiemelkedő intellektussal rendelkezik. A diszkalkuliát számvakságnak is nevezik, viszonylag korán megjelenik, és egy életen át tart. A mai fejlettebb diagnosztikai és terápiás módszereknek köszönhetően már az óvodáskorban felismerhető, és hosszas logopédiai terápiával a tünetek enyhíthetők, vagy megszüntethetek. A háttérben nem a gyerek lustasága vagy nemtörődömsége, esetleg a szülők hanyagsága áll, hanem az egyik legjelentősebb ok: a vizuális feldolgozás gyengesége. Az eredményes matematikához szükséges a számok és a matematikai helyzet vizuális felismerése (milyen műveletet kell alkalmazni...). A diszkalkuliásoknak gondot okoz a számok észlelése, felismerése, ezért gyakran felcserélik, illetve összekeverik őket, és láthatóan „buta, egyszerű hibákat” vétenek. A második leggyakoribb ok a sor- és szabályalkotás nehézségei számukra, a hiányos emlékezés a számsorokra. A szöveges feladatok információit nem tudják megérteni, gondot okoz a szabályok felismerése és alkalmazása, gyakori a számok tévesztése, felcserélése. Nehéz a szimbólumok felismerése, akadályozottak a fogalmak kialakításában, a velük végzett gondolkodási műveletekben. Zavart a figyelem és az emlékezet. Kialakulatlan a mechanikus számolás képessége, a mennyiség-állandóság. A számjegyeket nem képesek a mennyiségekkel egyeztetni. Súlyosan elmaradtak a matematikai nyelv használatában, a matematikai relációk verbális kifejezésében. Ezért okoz nehézséget a számolás. A harmadik ok a matematikai fóbia, félelem. Kialakulhat ez néhány tanulónál, ha negatív tapasztalatokat szereztek az oktatás során, és kialakul a gátlás az ismeret-elsajátítással szemben, s az önbizalomhiány is súlyosbítja a helyzetet.