Teraszos szőlőművelés - új borászatok

Absztrakt

A teraszos szőlőműveléshez alakított domboldalak jellegzetes kultúrtájat képeznek, melyek közül mára több is felkerült a világörökségi listára. A táj szépsége maga is turisztikai vonzerő, amit tovább erősít az elmúlt évtizedekben kibontakozott és divatossá vált borkultúra, borturizmus. Kutatásunkban arra kerestük a választ, hogy az új borászati épületek hogyan reagálnak az erős karakterű, a világörökségi rang miatt különösen védett tájakra. Mintánkba hat új, az elmúlt tíz évben épült, építészetileg magasra értékelt, több helyen publikált, díjnyertes projektet választottunk, melyek három világörökségi területen valósultak meg: a németországi Rajna mentén, a svájci Vaud vidékén és a portugál Douro folyó völgyében. Az építész tervezők kimondott szándéka (és a kritikusok értékelése) szerint a tervezésnél valamenynyi esetben központi szempont volt, hogy az épület illeszkedjen környezetéhez, sőt, minél észrevétlenebbül simuljon bele abba. Ez utóbbit persze nem csak a borászati üzemek nagy mérete tette nehezen megvalósíthatóvá, hanem a megbízói igény is, hiszen minden együttesnek szerves részét képezte a közönségforgalmi rész: legalább egy borkóstoló biztosan bekerült a programba. Az épületeket észrevehetővé kellett tenni, sőt, a már megérkezett vendégek számára is biztosítani kellett a kilátást a tájra. Előbbiek okán – bár a tervezők minden esetben éltek azzal, hogy több-kevesebb funkciót a földben helyeztek el – a vizsgált projektek egyike sem került teljesen a föld alá. Az épületek teljes elrejtése helyett az építészek a táji adottságokat próbálták másolni, az épületek formájával a teraszos lépcsőzést, a teraszok vonalát követve. A Franz Keller Borászat zölddel fedett lépcsős tömege a szomszédos teraszokba olvad, a Quinta de Nápoles kőfala anyagában és formájában a környező teraszok kő támfalait idézi. A Lavaux Vinorama kis épülete a mögötte magasodó hegy folytatásaként jelenik meg, az épület tetején is szőlő nő, míg a Quinta do Vallado kőburkolatú üzemi épülete úgy kanyarog, mint ahogy a hegyoldal teraszai. Bár az előbbi négy példa mintha azt bizonyítaná, hogy a táj-forma meghatározza az építészeti formát, a hatból két példa ennek ellentmondani látszik. Az Abril Borászat – miközben kihasználja a lejtő adta szintkülönbséget – szigorú téglatest formájával és vörös Corten acél burkolatával nagyon is elüt a környezetétől, bár az ősz rozsdabarna színeivel már összhangba kerül. Nem így az Adega Quinta de Faísca, amely – bár méreteivel túlnő a környék hagyományos borászati épületein – a korszerű szerkezetek ellenére anyagában, formáiban, mégis tudatosan azokat idézi meg. A hat, példaként választott projektben közös a kultúrtáj jellege, a teraszos szőlőművelés. Az Abril Borászat és az Adega Quinta de Faísca közvetlen környezetében azonban sokkal lágyabbak a dombok, távoliak a teraszok, így nagyobb teret kap az építészeti forma, legyen az absztrakt geometrikus vagy épp a hagyományosra rímelő. Úgy tűnik, hogy a természeti tájforma csak akkor hat kikerülhetetlen mintaként az építészeti formálásra, ha szélsőséges, sőt drámai megjelenésű.