Táj és régió: a regionális eszme kialakulása és táji vonatkozásai a Balaton-térség rekreációs célú fejlesztéstörténetében

Absztrakt

Ormos Imre „A tájépítészet hozzájárulása a környezet újrarendezéséhez” című előadásában az 1966-ban megrendezett 10. IFLA Kongresszuson a Balatoni Regionális Tervet mutatta be, mint a nagy léptékű tájrendezés nemzetközi viszonylatban is jelentős példáját.1 A Nemzetközi Építész Szövetség (UIA) Abercrombiedíjával is kitüntetett tervezés vezetője a Városépítési Tervező Vállalat (VÁTERV) munkatársa, az építész végzettségű város- és regionális tervező Farkas Tibor2 volt, miközben a munkába a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola részéről bekapcsolódó Ormos Imre is meghatározó szerepet vállalt a regionális tájrendezés metodikájának kialakításában. A tájrendezési munkarész kidolgozását már a Farkas által koordinált tervművelet előtt megkezdte az Országos Tervhivatalban, így az első regionális léptékű, a tájat egységes nézőpontból szemlélő balatoni tájrendezési terv az ő nevéhez is fűződik. A tanulmány célja a Balaton-fejlesztés eszme- és szakmatörténeti rekonstrukciója, elsősorban az építész, a településtervező és a tájépítész feladatkörök, koncepciók bemutatásával. A források által eszmetörténeti szinten bemutatható a régió- és tájfogalom diszciplináris kereteken átnyúló viszonya, valamint a regionális stratégiaalkotás építészeti – urbanisztikai - tájépítészeti differenciálódási folyamata. A korai tömegturizmus modernizációs problémáit vizsgálva kirajzolódik egy, a fejlesztéstől a rehabilitációig tartó ív, ami a szakmai pozíciók átrendeződését és új, elsősorban tájrendezési eszközök megjelenését kívánta meg. A Szent István Egyetem Entz Ferenc Könyvtár és Levéltárának archívumában őrzött Ormos-hagyatékban3 fellelhető az 1963-as A Balaton 20 éves fejlesztési terve című dokumentáció, melyet személyes kézírásos feljegyzéseivel egészített ki,4 erősen kritizálva a zöldfelületi fejlesztés és a partfeltöltés ellentmondó arányait, előrevetítve a modernizáció veszélyeit. Korai kritikája már sejteti a fejlesztés ambivalens szellemiségében rejlő, a hatvanas évek közepétől egyre inkább felszínre kerülő feszültségeket. A regionális gondolkodás jelen horizontját is szem előtt tartva érdemes megvizsgálnunk az üdülőterületi urbanizáció révén bekövetkező léptékváltást, a regionalitás genezisét, majd szakmatörténeti differenciálódását és az egységes tájalakítás eszméjének megjelenését az építészet, az urbanisztika és a tájtervezés eszközeiben. A tájfogalom tervezéselméleti megalapozása Mőcsényi Mihály 1968-as definíciójához köthető a hazai szakmatörténetben, ezt megelőzően a különböző diszciplínák eltérő funkcióval és tartalommal alkalmazták, gyakran épp a régió fogalom szinonimájaként. A hazai regionális tervezéstörténet kezdeti szakaszában gyakran „kistáji tervekként” említik a Balatonra és más földrajzi egységek rendezésére irányuló feladatokat, miközben ezek a terveszközök a mai értelemben vett tájrendezési, de még tájvédelmi szándékokkal sem bírtak. Ezzel párhuzamosan a „tájképi formálás” is visszatérő motívumként jelent meg az építészeti- és településtervezés – különösen üdülőterületekre irányuló - gyakorlatában, bár a „tájképi” eszközök pontos meghatározásával adósak maradtak a tervek publikálói. A fenti esetekben a táj mint segédfogalom jelent meg, ellentétet képezve az indusztriális és urbánus keretekre szabott, bevett tervezési gyakorlattal. Az üdülőtájak urbanizációja plasztikusan illusztrálja a hagyományos települési kontúrokból való kiszakadás, a morfológia és történeti kontextus hiányából adódó problémákat, ahol a rekreációt biztosító természeti táj a tervezők számára elsősorban mint vizualitás jelent meg, és az eltérő léptékszintek közti közvetítő médiumként használták. A látványorientált szemlélet magában hordozta a szubjektív leképezés és értelmezés problémáját is, amit a korabeli szaknyelv differenciálatlan jellege tovább erősített. Jelen publikációban a tájfogalmat annak történeti kialakulásában követhetjük nyomon, elfogadva, hogy annak tartalma nem statikus, hanem egy – helyenként ellentmondásos – eszmetörténeti folyamat eredménye. Ebben a genealógiában a Balaton-fejlesztés feladatai, kiéleződő ökológiai problémái jelentős inspirációt gyakoroltak a nagy léptékű zöldfelületi tervezés felértékelődésére és a hazai tájrendezés diszciplínájának kialakulására.