Tartalékok és lehetőségek a tojótyúkok költséghatékony takarmányozásában

Absztrakt

Közleményünk elsődleges célja, hogy áttekintést adjon a tojótyúkok aminosav- és Pszükségleti ajánlásairól, és javaslatot tegyen a hazai szakembereknek azon értékekre, melyek mellett a tojástermelés gazdaságossága javítható. További célunk, hogy bemutassuk az egyre nagyobb mennyiségben rendelkezésre álló melléktermékek felhasználásnak lehetőségeit és korlátait a tojótyúkok takarmányozási költségének csökkentése érdekében. A legújabb kutatási eredmények alapján elmondható ugyanis, hogy a tojótyúkok fehérje- és aminosav-ellátása a hazai gyakorlatban – néhány kivételtől eltekintve – rendkívül túlzó. Több kísérleti adat utal arra, hogy az állatok teljesítményének csökkenése nélkül lényegesen csökkenthető az etetett takarmányok nyersfehérje-, aminosav- és foszfortartalma, ami azonos bevétel mellett a takarmányozási költségek csökkenését eredményezheti. A tojótápok nyersfehérjetartalmát nem indokolt 16%-nál nagyobb értékre beállítani. Az intenzív tojó hibridek napi szükséglete 900 mg össz lizinnel és 300 mg össz metioninnal biztosítható. Tovább pontosítható a tojótyúkok aminosav-ellátása abban az esetben, ha a receptúrák összeállítása során nem össz aminosav, hanem emészthető aminosav alapon számolunk. A tojó hibridek P-szükséglete a takarmányok 5 g/kg össz P-tartalma mellett is bőségesen fedezhető. A DDGS 10−15%-os arányban eredményesen használható a tojótápokban. A termelési ciklus második felében biztosított nagyobb DDGS arány mérsékelheti a tojótyúkok elzsírosodásának mértékét, ami kisebb elhullásban és a termeléscsökkenés intenzitásának mérséklődésében nyilvánulhat meg. A repcedara a barnahéjú tojást termelő tojótyúkok takarmányozásában csak korlátozott mértékben javasolható, azonban fehér tojó hibridek esetében – aminosav-kiegészítés mellett – költséghatékonyan felhasználható komponense a tojótápoknak.